Ma reggel amikor hazafelé jöttem és a párás ablakon a felkelő nap színein merengtem és azt gondoltam, hogy ennyire szépen, valóságosan soha nem fogom tudni visszaadni, szóval eközben rájöttem, hogy a legjobb műveim, amikkel a legelégedettebb vagyok -mert ilyen is van- mindig akkor születtek, amikor a Sötétség ölelt, és a pokol tornácára vitt kirándulni.

Kicsit mellbevágott. Hát szenvednem kell és halálra kell vágynom ahhoz, hogy elfogadhatót, számomra szinte tökéleteset alkossak? Nem tudom ezt elfogadni. Nerm vagyok művész, nem voltam és soha nem is leszek az, szenvedjenek a művészek, alkossanak ők kínnal és fájdalommal...nekem csak egy kedves kis hobbi kell, amiben örömömet lelem.